Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


OSTOR: a boriskanyelű, vercselt kenderostor

2010.05.21

A borsikafenyő vastagabb ágaiból készült a 4, 8, 16 illetve 32 ágú ’verecselt’ kenderostor nyele. Egy 40-50 cm-es, lehetőleg bogmentes részt, melynek átmérője legalább 3-4 cm, meghántottak. Az egyik végén 5 cm-nyi részen rajta hagyták a kérgét. A megmaradt háncsig a keresztmetszet függvényében 6-8 egyenlő hasábra hasították fel az ágat. Az így nyert körcikk alapú hasábok éleit meggömbölyítették, és hat vékony hengert formáltak belőlük. A következő művelet: a leendő ostornyél két végét két kézzel megfogták, és teljes erőből megcsavarták. A tövénél összetartott hat henger a túlsó, szabad végükre gyakorolt ’facsarás’ hatására egymáson elfordult, így akár 3-4 sodrat is létrejöhetett. A megcsavart ágat a már előre előkészített láng fölött lassú mozgással, egyenletesen ’megjáratták’. E manőver alatt volt fontos szerepe a le nem hántott kéregnek, ami biztos fogást nyújtott az edzés során. A megcsavart ág láng fölött forgatása külön erőfeszítést igényelt, mert nemcsak erővel kellett tartani, de minden irányból egyenletes edzést is kellett biztosítani. A könnyebb kezelhetőség kedvéért a hat szétálló, meggömbölyített ághenger szabad végét egy kötővel vagy szíjdarabbal összekötötték. A láng fölötti edzés addig tartott, míg megszűnt az ágak kicsavarodási kényszere. Ez egy-két órát is eltarthatott. A fáradságot ellenben megérte, mert könnyű, rugalmas ostornyelet lehetett így létrehozni.
A borsika-ostornyél fel nem hasított végéhez erősítették a kenderből verecselt 3-3,5 m-es kenderostort, bőrnyaklóval és fém karikával, hogy ’könnyen járjon’. A szabadon álló ágakat szíjjal bevonták, jó fogású ostornyelet képezve így ki.
Amikor a ’harsintás’ bekövetkezett, a nyél új formát vett fel, s mintegy folytonos görbét írt le a kenderből verecselt résszel. Pásztorok véleménye szerint egy edzett nyelű ostorral félerővel lehet ’harsintani’. Ha valaki bosszút akart állni a pásztoron, megtörte ostora nyelét. Első látásra ez nem mindig vevődött észre, de használatkor rögtön kiderült. A leírt módon készített ostornyelet nem lehetett darabokra törni, csak ’meggyökkenteni’, s azt is nehezen. Ilyenkor a rostok egy része törött csak el, a többi összetartotta a nyelet, de rendeltetésére már alkalmatlan volt. Harsintáskor, vagyis amikor a pásztor a feje felett háromszor körbeforgatta az ostort, és egy hirtelen mozdulattal az ellentétes irányba megrántotta, az ostor végén levő ’csapó’ csattanó hangot adott ki. A csattanó hangot csak akkor lehet elérni, ha az ostortest végén lévő csapó sebessége (ami a legnagyobb sebességet veszi fel, legtávolabb lévén a nyéltől) meghaladja a hang terjedési sebességét. Hirtelen leállításakor lökéshullám keletkezik, s ez adja a pukkanó hangot. Ezért fontos, hogy az ostor elég hosszú legyen, mert rövid madzaggal aligha lehet ezt elérni. A csattanást eredményező részt, a csapót (ami 20-30 cm) természetesen külön erősítik az ostorhoz. A csapó a harsintás gyakorisága függvényében kopik, alkalmanként 0,5 cm-nyit. Ezért cserélni kell. Egy jó ostor akár száznál több csapót is kiszolgálhat.
A pásztor a csorda terelésekor harsintott, méghozzá úgy, hogy az ostor vége a csordától eltávolodott marhát elérje. Ezzel igen csípős fájást okozott. Néhány eset elég volt ahhoz, hogy az állat megtanulja, hogy a harsintás = fájdalom = vissza a csordához jelentésű. Ha ezt nem felejtette el, már nem kellett a pásztornak az ’elcsángáló’ tehénig szaladnia, csak egyet harsintania, s az eltávolodott marhák térültek a csorda felé. Ugyanilyen szerepe volt a láncos botnak is, amivel a pásztor meghajította az elbitangolt tehenet. A lánc csörgése hamarosan a fájdalomérzettel társult, s már elég volt, ha a pásztor megrázta a botját, az állat indult a csordához. Így a pásztor is, az állat is jól járt. A pásztornak nem kellett az állatig elmennie az ostorral, illetve nem kellett az elhajított bot után szaladgálnia. A marha pedig elkerülte az ütlegelést. A harsintás jellegzetes, puskalövésre emlékeztető hangja a vadállatok távoltartását is elősegítette. Amikor a kutyák jelezték a vad közeledését, a pásztor gyakrabban harsintott, az állatok is közelebb húzódtak egymáshoz, s a zajtól a vad legtöbb esetben elriadt.
Forras:
Kisné Portik Irén - A fenyő hasznosítása a Székelyföldön

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.