Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


OSTOR: ostor készítése

2010.05.21

Ostorkészités

A szíjgyártók, ha úgy adódott, mindent meg kellett, hogy tudjanak csinálni, ami bõr felhasználásával készült. Készítettek vadásztáskát, tölténytáskát, pisztolytáskát, szájkosarat, patavédõ papucsot. Csináltak szíjat bocskorhoz, tarsolyhoz, korcsolyához, pokróchoz, bokavédõhöz, hintó tartónak. De az õ munkájuk lett az ostorok készítése is.
Az ostornak számos fajtáját használták, és használják ma is. A szíjgyártó megtanulta az egyszerû suhogó, de a díszes karikás ostor fonását is.
Ahhoz, hogy elkészítsünk egy ostort, sok mindent meg kell tanulnunk. Figyelembe kell vennünk, hogy ki és mire fogja használni, valamint hogy milyen állatokkal fog bánni. Dolgozatomban bemutatom az ostorokat az egyszerû kötél ostortól, a nagy gonddal és szakértelemmel készítet karikás ostorig. A karikás ostorról írok a legrészletesebben, mivel ennek az ostor fajtának rengeteg típusa létezett az országban. Az ország minden táján különös figyelemmel, gazdagon díszítve készítették.
Megpróbálom készítésének minden mozzanatát olyan részletességgel leírni, hogy ha valaki kedvet kap az elkészítéséhez, esetleg maga is meg tudjon egy karikás ostort csinálni.

Az ostor

Az ostor állathajtó és terelõ eszköz, mely egy nyélbõl, és az erre erõsített szíjból, vagy fonásból áll. Nyele lehet fából, nádból esetleg acélból. Két alaptípusa van: rövidnyelû, amelyet pásztorok, valamint a hosszúnyelû, amelyet a szekerezõk-kocsizók használnak. Mind a két típuson belül találunk kötél és szíjostort is.
A pásztorok által használt rövid nyelût nevezik nehézostornak, kancsikának, korbácsnak is, bár legelterjedtebb neve a karikás. Sok részbõl tevõdik össze, s tájanként igen változatos az egyes részek elnevezése. Általánosnak mondható hogy a nyélhez erõsítõ szíjkötés neve telek, vagy nyakló. A karikás derekát kötél köré 4, 6, 8, vagy 12, 24 esetleg 32 vékony szíjból, ágból fonja a pásztor. Az ehhez csatlakozó csapó egyes szíjból áll, a csapó végére kerül a sudár, ami a cserdítéskor a durranó hangot adja.
A szekerezõ-kocsizó ostor egyszerûbb; nyele nem csak hosszabb, hanem vékonyabb – a karikással szemben – a nyél is hajlékony. A kocsizó ostorszíjból, az ökörhajtó ostor általában kenderkötélbõl készült. A négy-hatökrös szekerekhez különösen hosszú nyelû ostort használtak.
Azt, hogy milyen ostort kell használni, az állat fajtája is meghatározza.
A kondások ostora a nehézostor, amely tulajdonképpen karikás ostor, de sokkal nehezebbre, durvábbra van csinálva, mivel a mangalica disznónak vastag a bõre és sokkal nagyobbat kell odaütni neki, mint egy lónak, ahhoz, hogy kordában lehessen tartani. De késõbb az angolsertések elterjedésével a nehézostor használata is megszûnt, mivel azoknak érzékenyebb a bõre, és könnyen meglátszik rajta az ütés, ami értékvesztést jelent, és a kondás bérébõl levonásra kerül.
Ugyanígy egy szekeret húzó bivaly hajtásához is durvább, göcsörtösebb ostor kell, mint egy “fehér marha” hajtásához. A fehér marhát csak úgy meglegyintik egy hosszúnyelû könnyû ostorral, a bivalyra viszont rá kell vágni a korbáccsal.

I. Hosszúnyelû ostorok

Kancsuka
A kötélostorok legegyszerûbb fajtája a bivaly, vagy lusta kettõs ökörfogat hajtására szolgáló ostor. Ennek megnevezése általában kancsuka, de pl. Békés megyében sundinak, Erdélyben bivalykorbácsnak ismerik. Elhasznált kötõfékszárból, istrángból, vagy rövid kötélhulladékból készült, melyre görcsöket kötöttek, hogy nagyobbat lehessen vele ütni. Nyele 3-4 cm átmérõjû, kb.1/2 m hosszú rugalmas fából készült, melynek a felsõ végén meghagyták az oldalágak rövid darabjait, egy bunkót képezve, hogy a ráhurkolt kötelet megtartsa, de arra is szolgált, hogy a csökönyös bivalynak odaüssenek vele.

Ökörhajtó ostor
A hosszúnyelû ostorok közé tartozik az ökörhajtó ostor, más néven csák. Ez a legnagyobb méretû ostor. A nyele legalább olyan hosszú, mint maga az ostor. 6 ökörhöz két öles nyél, négy ökörhöz 1 1/4 öles nyél való. Ez a nyél a felsõ végén két ágban, villa alakban, ún. szarvaságban végzõdik. Alatta 2-3 ujjnyi távolságra bunkó van, mely az ellentétes irányú oldalágak lenyesésébõl áll elõ. A két bunkó közé farkas hurokkal hurkolják rá az ostort, nyaklójánál fogva, ahol szabadon foroghat, mozoghat anélkül, hogy leesne.
Az ökörhajtó ostor nyelét csáknyélnek nevezik. Ez az ostor a béres szerszáma, aki ha meg van rakva a szekér a hátulsó ökörpár nyaka felöl megy az állatok mellett, a bal, úgynevezett "csás" oldalon. Két kézre fogja az ostornyelet. Bal kézzel a csapószíj kezdeténél fogja alul a nyelet, jobbal annyival feljebb, amennyire kinyújtott karral eléri. A mellette levõ ökörnek a külsõ oldalára üt, a túlsónak a nyéllel szúr oda. Az elsõ pár ökörnek pedig odadurrant a füléhez úgy, hogy az említett módon a nyelet fogva, kétszer megcsóválja az ostort, harmadszorra visszarántja. A csás ökörtõl nem szabad elmenni a béresnek. Ha 4 ökörnél több van befogva, akkor a szekérre száll, és onnan durrogtat. Ha meg akar állni, a két hátsó állattal fogatja meg az elõtte levõ ökröket olymódon, hogy a két hátulsó ökör elõtt átdugja a csáknyelet, mire az “megveti a lábát".
Ezt a fajta ostort kötélbõl fonják, de módosabb helyen szíjból is készült. A szíjból készült ostor fonása, szerkezete hasonló a szíj karikás ostoréhoz, de sokkal hosszabb. Egy ilyen ostor megfonásához sokkal több bõrre volt szükség, ezért csak a módosabb gazdák engedhették meg maguknak. Az ilyen szíjból font ostort Békés megyében négyalónak hívták.
A kötélbõl készült változat szerkezete és készítése hasonló a kötél karikás ostoréhoz, melyet a hódmezõvásárhelyi kanászok készítettek. Leírását a rövidnyelû ostoroknál megtaláljuk.

Suhogó
A szekerezõk-kocsizók ostora a suhogó. Az ostor a lóhajtás egyik nélkülözhetetlen segédeszköze, a lovak egyenletes menésének biztosítása, fõként a jó indítás és a fordulatok végrehajtása, valamint az állatok fegyelmezése céljából.
Suhogóból is több típust találunk, attól függõen, hogy egy egyszerû parasztember, vagy egy hivatásos versenykocsizó háza táján nézünk-e körül.
Az ostor mérete a fogat nagyságához igazodik. Megkülönböztetünk kettes- és négyes ostorokat, attól függõen, hogy két lovas fogatot, vagy 4-5 lovas fogatot hajtanak vele. Az ostornak két része van, az ostornyél és a csapószíj. Az ostornyelek anyaga változatos. Népies fogatoknál láthatjuk a legegyszerûbb ostornyeleket. Ezek többnyire meggyfa, somfa, mogyorófa ostornyelek. Az ilyen ostornyeleket vagy a vásáron vették, vagy maguk nyesték. Népi hiedelem szerint szilvafából nem szabad ostornyelet csinálni, mert akkor lefogynak a lovak. Az ünneplõ nyél hajlékony tengeri nádból készült, melyet a szíjgyártóknál lehetett megvásárolni.

ostor01.jpg

Ezek a nádnyelek olykor acéldrót belsõvel voltak ellátva, amitõl még rugalmasabbak lettek

 

 

A mai versenykocsizók szerint az ostor nyelét egcélszerûbb trienti fából készíttetni, mert akkor nem görbülnek, s nem veszítik el formájukat olyan hamar, mint a dróttal bélelt nádból, vagy a tisztán nádból készült nyelek. A kettes ostornyél mindig kicsit hosszabb, mint a négyes ostor nyele, viszont a négyes ostor nyelének nem szabad olyan hajlékonynak lenni, vastagabbnak, erõsebbnek kell lennie. A kettes ostor nyelének hossza kb. 180-185 cm, a négyesé 170-175 cm. A fából készült ostornyelek felsõ végén meghagynak az oldalhajtásokból egy-egy 2-3 cm-es darabot, amely meggátolja, hogy a ráhurkolt szíj fel, vagy le csússzon rajta.A hajlékony tengeri nád nyél felsõ végére ebbõl a célból két gombot kötnek szurkozott varrócérnából (dratvából).
ostor02.jpg

 

Az ostornyél díszítve is lehet. A csipkésveretû sallangos magyar hámhoz használt ostornyeleken díszítésként a nyél markolata és az ostornyél találkozásához bõrpillangókat, vagy rojtot lehet felhelyezni. A markolatot bõrrel is be lehet vonni, így még elegánsabb. Az ostornyél színe meg kell hogy egyezzen a kocsiéval. Fekete, vagy sötét fényezésû kocsihoz fekete, eredeti faszínû, ún. sárga kocsihoz sárga ostornyelet használnak Az ostorszíjat az alábbi részekre tagolhatjuk: telek (vagy telleng), forgó karika, ostorderék, vagy csapószíj, valamint a sudár. Az ostorszíjak többnyire bõrbõl, néha feketére festett vagy szurokba mártott spárgából készülnek. A magyar ostor legfõbb jellemzõje, hogy levehetõ a nyélrõl és telekes. A telek lapos, vékony szíjból készült, duplára kötött, kb. 20 cm-es nyak rész, melynek egyik végére hurkot tesznek, és ezzel hurkolják fel a nyélre az ostort, míg a másik végén forgó karika van, melyhez az ostorderék csatlakozik.

Forgó karika :

ostor03.jpg

 

A két suhogót tartó gomb közé egy szaruból faragott görgõt, pörgettyût helyeznek, amelyre a suhogót úgy kötik fel a tellenggel, hogy az ezzel együtt jól, könnyen foroghasson. Hogy jól pörögjön a nyélen, a két gomb közé esõ részre egy kis rézcsövet szoktak tenni, mely az ostor akadálytalan forgását biztosítja. A rézcsöves pörgettyûs megoldás elsõsorban négyesfogathajtó ostoroknál szükséges-

Az ostorszíj hossza változó. Mindenki a saját tapasztalatai alapján választja ki a neki megfelelõt.

ostor04.jpg

 

Egyszerû ostorszíj

A kettesostor csapószíja 100-110 cm hosszú. Az öreg kocsisok szerint a szíjnak öt marok hosszúnak kell lennie a telek és a sudár között. Így attól függõen, hogy kinek milyen nagy marka van, lehet 80 cm vagy 1 m hosszú. A négyes ostor szíja 310-350 cm. Az ilyen hosszú ostorral jól el lehet érni az elsõ lovakat, hiszen hozzá kell számítani a nyél hosszát is. A nyélnek és a csapószíjnak nem csak méretében, hanem erõsségben, illetve súlyában is arányban kell lennie egymással. Túl erõs nyél mellett a könnyû gyenge csapó nem érvényesül kellõképpen.

ostor05.jpg

 

  1. Kettes ostoron a telek és az ostorderék összekötése.
  2. A telek és az ostorderék összefogása forgó karikával.
  3. Bõrpillangó az ostorderék és a forgó karika találkozásánál.
  4. A telek és az ostorderék összekötése négyes ostornál.

Gyenge nyélhez erõs csapó szíjat venni sem jó, mert túlságosan húzza, görbíti az ostornyelet. Csak próbacsapással lehet az ostor milyenségét megállapítani. Az ostor akkor jó, ha van suhogása és húzása.
A csapót farkashurokkal erõsítjük a nyélre, a csapó végén lévõ hurok segítségével. Az ostorokon a szíj felsõ harmadára vagy kettõs, vagy hármas görcsöt kötöttek, vagy hurkokat, hogy nehezebb legyen, jobb legyen az esése. Az ünnepi ostorra díszítést szoktak tenni az ostor forgó karikája alá, az ostorderék felsõ részére. Ez a díszítés bõrrojt, vagy bõrpillangó. Színes pamutbojtot is piros-fehér-zöld színben sûrûn használnak, habár ez idegen a magyar ostoroktól.
A négyes ostorokon a csapó sudárral folytatódik, amelyet rendszerint pamutselyembõl, vagy rafiából, esetleg lószõrbõl készítenek. A sudár segítségével pattintani, cserdíteni, durrogtatni lehet. A pattogással, durrogtatással hajtott fogat kimondottan magyar szokás.

II. Rövid nyelû ostorok

A rövid nyelû ostorok a pásztor emberek terelõ eszköze. Ismertebb elnevezései karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részbõl, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül, esetleg szegényebb vidéken kötélbõl – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran íszített nyélbõl áll. Ezek az ostorok rendszerint pásztor készítmények. Csak késõbb kezdték el a szíjgyártók is készíteni õket a módosabb gazdáknak.

Kötélbõl készült karikás

A kötélostorok értékesebb fajtája a fonott kötélostor, mely a szegényebb pásztoremberek karikása volt. Az ország egyes részein csak a nemes gazdáknak, meg a gazdalegényeknek volt szíjból készült karikás ostora, és azt is a szíjgyártók készítették legtöbbször.
A kötélbõl készült karikás ostorhoz a kanász a kender feldolgozáskor kért magának a szöszbõl, de ha erre nem volt lehetõsége, kötõfékszárból, vagy istrángból készítette el.
A kötelet, vagy szöszt tavasszal fonta meg karikásnak, mikor kihajtotta az állatokat. Disznóõrzés közben fonta magának a zsineget. A madzagnak egy darabba kellett lennie, hogy az ostoron ne legyen csomó, vagy göcs, sima, “sugáran vékonyodó legyen, mint a kígyó”. Az ilyennek jobb ütése esik, nem ránt, mint az egyforma vastag, vagy éppen az egyenlõtlen vastagságú. A karikás ostort a fejénél kezdi el csinálni a kanász. Behajtja karikába a kötél vastagabb végét, úgy hogy 8-10 cm átmérõjû legyen a karika, és a szárához köti, de a kötélnek nem a legvégét, hanem feljebb egy arasznyival. Ami kimarad a végébõl, kibontja, kiszöszöli, hogy az ostor szárához kereken, arányosan foghassa oda (úgy ahogy az istrángot csinálják). A több öles madzaggal megköti a nyakánál és a karikás fejét itt kezdi befonni balról jobbra haladva. Két féle fejet szoktak csinálni, az úgynevezett taréjosat, és a simát.
Mikor a fejet befonta, folytatja az ostor derekán. Mikor a karikás ostor kötélrészét, fejét és a derekát befonta a kiskanász, a vékony végéhez csapót köt. A csapót juh, báránybõrbõl készíti, ahol disznó döglik, annak a lenyúzott bõrébõl. A csapó is vékonyan kezdõdik és folyamatosan szélesedik. A lapos csapó a jó, mert a kerek kikezdi az állat bõrét. A csapó körülbelül 1/3 része az egész ostornak.
A csapó végére jön a sugár. A lósörényébõl, vagy farkából húzza ki a kanász. Az ostor fejébe nyaklót köt a kanász, mely irhából, vagy madzagból való. A nyakló által függ össze az ostor a nyéllel.

ostor06.jpg

 

Az ostor nyele gyümölcsfából készül. A nyél kb. 1/4 része az ostornak. A nyelet felsõ végén bicskával átfúrja, a nyéllyukba a nyaklót belehúzza, csomóra köti. A nyél végén újabban szíjból van a fej alkalmazva. A fúrott nyél õsibb. A tartalékban lévõ sugárok a nyaklón csüngenek.
Az ilyen ostorokra karszíj általában nem telik, sallang is ritkán van rajtuk.

Szíjostor

ostor07.jpg

 

A pásztorok elmaradhatatlan szerszáma az ostor. A szép ostor nem csak terelõeszköze volt a csikósnak, gulyásnak, kanásznak, hanem címeréül is szolgált, így szépségére különös gondot fordítottak. Ha maguk nem tudták megfonni, vagy a nyelet megfelelõen díszíteni, drága pénzen megvették, nehogy szégyenben maradjanak. A csikósok az ostorukat – hogy mozgékonyabb legyen – karikával látják el, és ilyenkor karikás a neve. Karikásuk elsõsorban az alföldi pásztoroknak van, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelû, rövidebb sudarú ún. nehéz ostort használják. Habár régen többféle elnevezéssel illették a pásztorok ostoraikat, ma már mindegyik pásztorostort karikásként emlegetik. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja karikását. Ha a ménest lóháton õrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a jó karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint iinkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellõ irányba.

A nyél

A karikásnak nagy üggyel-bajjal, annak rendje és módja szerint, külön mûvészettel készítenek nyelet. A nyelet Dunántúlon leginkább somfából, Tiszántúlon meggy-, cseresznye-, vagy akácfából készítették. A hortobágyi kondások az ostor-nyelet szilvafából faragták. A szilvafa után az ostorkészítõ területeken valóságos vadászat folyt.

ostor08.jpg

 

Ostornyelek

A fa töve a legalkalmasabb ostornyélnek. A kivágott, vagy vásárolt fát elõbb két évig szárítják, mert ha nem elég száraz, felhasználás után meghasadhat. Egy-egy 10 cm vastagságú szilvafa hasából, 4 nyél telik ki. A hasábot kis baltával felhasogatják, és durva faragással meghagyják a nyél állását. Majd vékony bicskával, vagy késheggyel végig “szikálják” (finomabb faragás) és háromszélû reszelõvel végig reszelik, míg elég sima nem lesz. A nyél hosszúságát és vastagságát leendõ gazdájának a kezéhez igazítják. A jó nyél alkar hosszúságú, vagy egyes vidékeken a könyökhajlattól a középsõ ujj végéig számolják. Vastagságát a gazdája marka határozza meg.
Ezután a nyélnek valót beavatják, azaz bekenik vékonyan olajjal, vagy zsírral, hogy szívós legyen és egyenletes barna-piros színt kapjon. Egyes vidékeken e célból trágya alatt érlelik.
A nyelet új állapotban nem szokták díszíteni, mert még lehet, hogy késõbb megreped. Ezért csak a végére felkötöznek egy telektartót, rákötnek egy régi fonást, és így használják legalább fél évig. Csak ezután történhet meg a díszítés.
A nyél díszítésének többféle módja ismert. Díszítettek véséssel, faragással, rézverettel, beeresztéssel, és berakással, amit a hortobágyi pásztorok kiverésnek hívnak.
A Dunántúlra jellemzõ a vésett díszítés, késõbb pedig a faragás Itt a faragások legkedveltebb alakja a betyár. Ezeken a nyeleken általában a fogó rész nem díszített, hanem a derekát, és a fej részét faragják meg.
A Felföldön is díszítenek faragással, de ennek a tájnak a sajátossága az ólom, ón és cin beöntéssel való díszítés. Ezzel a technikával geometrikus mintákat készítettek az egész nyélen. Erdélyben szintén a geometrikus elemek az uralkodó díszítõ minták. Az Alföldön a fa díszítésének csonttal, rézzel, újabban kaucsukkal történõ berakása a legelterjedtebb.
A pásztor az életét, a környezetében fellelhetõ tárgyakat és élõlényeket, a legelõrõl látható magasabb építményeket formázta meg díszítményeiben. Leggyakoribb ábrák a következõk: kutya, madár, ló, pillangó, disznó, szomorúfûz, csillag, szív, templom, magyar címer, mulató, vonat, fokos, pisztoly, villa, csendõr. Az ostor tulajdonosának a neve és a készítés évszáma is mindig megtalálható a nyélen.
A faragás fõleg a dunántúli pásztorok körében terjedt el a múlt század vége felé. A legkezdetlegesebb módja, amikor csak a minták közeit vésik ki. A tulajdonképpeni domború faragás, a díszítmények plasztikus ábrázolása, amit a pásztorok is mélyebb faragásnak mondanak, már fejlettebb gyakorlatra utal.
Faragással általában virágokat, növényeket mintáznak meg.

ostor09.jpg

 

Gyakori rézveret figurák

A rézveretet sárga- és vörösréz lemezekbõl készítették. A 3-4 mm széles rézszalagok egyik oldalát a nyélkészítõ pásztor egy üllõn hideg állapotban laposra kala-pálja, kireszeli élesre, és a nyélbe veri. A szilvafa nyeleknél legkönnyebb alkalmazni ezt a technikát, mert abba könnyen bele lehet verni a lemezeket. Ha a rézlemezkék vastagabbak, helyüket elõre bevésték a fába. Mikor a rézlemezek beverése megtörtént, a lemezeknek a fából kiálló részeit lereszelték, majd lecsiszolták.
Az ónöntéses díszítés esetén elõször kivésik a mintát úgy, hogy a vájatok egymásba folyjanak, és az ostornyél végébe torkolljanak. Ezután az öntésre elõkészített részt több réteg papírba csavarták úgy, hogy a nyél végétõl néhány centiméterre csõszerû tölcsért alkosson. A megolvasztott ónt ebbe a tölcsérbe öntötték, a folyékony ón innen befolyt és kihûlve megkeményedett a barázdákban. Végül az egészet simára csiszolták.
Az ostornyélnek általában a felsõ, vékonyabb részét díszítették ilyen módon. Az ónöntés nem csak dísze az ostornyélnek, de a súlyát is növeli, ami a használhatóság szempontjából fontos követelmény.
A berakás eleinte rézlemezek, a múlt század vége felétõl szaru és csont, a század forduló után pedig kaucsuk (kócsag) felhasználásával történt. A kivágott figurákat apró rézszegekkel erõsítették a nyélhez
Esetleg rézdrótokat is vertek a figurák részei közé a határvonalak megadásához.

ostor10.jpg

 

Díszített ostornyelek

Elõször a figurákat vágják ki a bicska hegyével, majd árral a szükséges lukakat kifúrják rájuk. Ezután a réz szegeket készítik el úgy, hogy rézdrótból darabokat vágnak, és az egyik végüket reszelõvel kihegyezik. Ha ez meg van, akkor helyezik el a nyélen a figurákat, majd körül rajzolják mindegyiket. A figurák helyét a vastagságuknak megfelelõ mélységig kivésik. A vájat széleit egy kicsit alávésik, hogy így bepattintva a figurát az szorosabban befekhessen a helyére. Behelyezésük után a rézszegekkel beszegelik õket. Mikor valamennyi figura a nyélen van, a nyelet lecsiszolják, vagy egy üvegdarabbal simára súrolják, majd hájjal megkenik, hogy szép fényes legyen.
Az ostornyél részeinek is külön neve van: fogó, nyélderék, nyélfej, telek.
A fent említett módokon általában a nyél felsõ részeit díszítik, de az újabb alföldi nyeleken csak a fogót, mivel a többi részére más fajta díszítések kerülnek.

ostor11.jpg

 

Pillangók és kötések elhelyezése az ostornyélen

A nyél derekán és fején ún. szárhurkolással készült szíjkötések találhatók.
Ezeket a szíjkötéseket cziromhasiból, esetleg. macskabélbõl is készítették. Szokás továbbá, hogy a nyél felsõ részét, a nyélfejet szögletesre faragják és rózsaszínû fésûbõl, vagy csontból faragott lemezekkel borítják be, vagy ugyanezt a részt vitézkötéssel ékesítik. A díszes nyélrõl lemaradhatatlanok a háromszög alakúra kivágott,. kilyukasztgatott és kicakkozott színes, vagy natúr színû bõrdarabok,

ostor12.jpg

 

a pillangók és a sallangok. Az Alföldön kis bõrrózsákat is használnak a nyél díszítésére.Bõrrózsák
kerülhetnek a vitézkötésekre, a

ostor13.jpg

 

pillangók közé, és bõr kötés helyett is a nyélre. A dunántúli karikásokra fából faragnak pillangókat a nyélre. A pillangók kerülhetnek az ostornyél derekára és a fej részére is. A pillangók mérete is változó.

ostor14.jpg

 


Alföldi bõrkötéses ostornyél részletek

Van olyan ünnaplõ ostor, melynek a derekán és a nyaka részén is 96-96 pillangó található sûrûn egymás alá varrva. Ha bõrkötést készítenek a nyélre, azon is pillangókat helyeznek el ott, ahol a kötések keresztezik egymást.
Az alföldi karikás ostorokon ún. karszíjat is találhatunk. A karszíj azt a célt szolgálta, hogy esõs idõben a nyél ne csússzon ki a pásztor kezébõl, de van olyan formája is, ami egyszerûen csak díszítés. A karszíjat a nyél fogó része felett rögzítik, vagy egy nyélbe fúrt lyukkal, vagy bõrkötések segítségével. A rögzítést általában pillangókkal takarják. Keskeny, a közepén behasított bõrszíjként kezdõdik – ebbe a hasítékba dugja a pásztor a kézfejét -, késõbb kiszélesedik és általában túl lóg a nyélen. kiszélesedõ részt gazdagon díszítik lyukasztásokkal, a szél cakkozásával, de olyan formájával is találkozhatunk, ahol pillangókkal egészítik ki.

ostor15.jpg

 

Karszíjas alföldi ostornyelek

Van amikor a keskeny rész sem csak egy bõrszíj, hanem egy kétágú laposfonás. Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelû karszíjas ostort elõször a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a pásztorok között

A telek

Az ostorszíj fejét a nyél fejével a telek köti össze. A nyeleken az ostor telkének felerõsítésére az ország különbözõ vidékein mind a nyél felsõ végén kifaragott gömb, mind a nyél fájába fúrt lyuk, vagy az ónnal beöntött fémkarika elõfordul. A telektartót és az ostorszíjon található nyaklót kötötték össze a telekkel. A telek általában bõrbõl volt, a csikósok, hogy könnyebb járású legyen az ostor, fém karikát használtak a bõr helyet. Innen ered a karikás elnevezés. Késõbb a többi pásztor is átvette a karikák használatát, esetleg az ostorszíjat megtoldották egy, vagy több ún. vendégnyakkal, melyeket szintén karikákkal kapcsoltak egymáshoz, és így egy nagyon könnyû járású, jól irányítható ostort kaptak. A múlt század vége felé terjedt el az Alföldön különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon az újabb típusú ostor, a csikósostor, amelyet még karikásnak neveznek, amelyrõl azonban a karikák már elmaradtak, s a telek felerõsítésének módja eltér a valódi karikásokétól.

ostor16.jpg

 

Hortobágyi karikás ostor

Itt a telek a mélyre .kötött és bõrbõl készült fülhöz kapcsolódik. Ilyenkor a telek is bõrbõl készül. Ez a fajta telektartó több féleképpen lehet felerõsítve a nyélre. Lehet egészen a karszíj felrögzítésétõl kezdõdõ bõrpánt, amit a nyélre tett szíjkötés el is takar, de biztosítja azt is, hogy stabilabban legyen fel-rögzítve. A nyél feje közelében még egy darab bõrt tettek a pánt alá, hogy erõsebb legyen. Más esetben nem kezdõdött ilyen mélyrõl a bõrpánt, de szorosan felkötözték a fejnél. Általában a kötéseket, rögzítéseket pillangókkal takarták el.
A Hortobágyon és a Kiskunságon lehet találkozni azzal a formával, ahol a telek tartót oldalt kötik a nyélhez.
A telekszíj maga, egy erõs bõrszál, melynek az egyik végétõl egy-két cm-re egy bemetszést ejtenek, melyen - miután a nyaklón és a telektartón is áthúzták, - átdugják a bõr másik végét, majd a bõr alatt visszahajtva a keletkezett hurkon átdugva, jól meghúzzák. A kilógó végét levágják úgy, hogy még néhány centiméter kimaradjon.
A telekszíjon tartották a pót sudarakat is, ilyenkor a telekszíj kilógó végét hosszabra hagyták,

ostor17.jpg

 


Kiskunsági karikás oldalt kötött telektartóval

bemetszéseket csináltak rajta, és ide hurkolták a sudarakat. Az ostor telekszíja egyúttal az ostor használhatóságának szabályozója is. Ha ugyanis a szíjfonás túlságosan nehéz és a nyél súlyával nincsen arányban, a telekszíjat rövidebbre kötik, ellenkezõ esetben hosszabbra eresztik. A telekszíj rövidebbre, vagy hosszabbra való kötözgetésével lesz az ostor jójárású.


Az ostorszíj

Amíg a még díszítetlen nyelet, egy régi fonással használták, addig elkészült az ostorszíj.
A karikás szíját a pásztor olyan bõrbõl fonta, amilyen a rendelkezésére állt, vagy amelyet könnyen meg tudott szerezni. Általában a gulyás marha-, tinó-vagy borjúbõrbõl, a csikós lóhasiból fonja a karikását. Általános elterjedt a kutyabõr használata is. Egyes tájegységeken szarvas-, vagy õzbõrbõl is fontak ostort.


A bõr elõkészítése

A pásztorok általában hasiból fonták az ostorukat. Ehhez úgy jutottak, hogy mielõtt az eldöglött állat bõrével elszámoltak, lehasítottak abból egy jó arasznyi széleset. Ezt úgy kellett csinálni, hogy ne lehessen észre venni, ezért a két vége felé elkeskenyedtek ezek a bõr darabok. Az így szerzett bõrt megszárítják, mégpedig

ostor18.jpg

 

Szárítás

úgy, hogy szõrével lefelé deszkára terítik, s hogy nagyon össze ne zsugorodjék, kipeckelik náddal, vagy sûrûn vert szeggel kiszögelik. A megszáradt bõrt kétféleképpen is kikészíthetik. Az egyik mód, amikor fûzõ-, kötõ-, varró-, szironyozó hasit akarnak kapni. Ekkor a száraz bõr szõrös felét bedörzsölik sûrû oltott mésszel, és száradni hagyják.

ostor19.jpg

 

Curholó

Ha megszáradt, leborotválják róla a szõrt curholóval, de ennél kényelmesebb a bot végével való kopasztás. Ez úgy történt, hogy a földön fekvõ deszkára terített bõr végére ráállt az ember és a botja végével “böködi” a bõrt. Az így szõrtelenített hasit nem timsózzák, csak lehúsozzák és megkenik valamilyen zsiradékkal. Esetleg pirosra, vagy zöldre festik. Ostornak nem jó az ilyen hasi, mert nem bírja a vizet. Ha ostor hasit akarnak, akkor száradás után oltott mész habarékba (sûrû oltott mész) ágyazzák a bõrt. A mész legtöbbször fazékban állt, ezért a bõrt

ostor20.jpg

 

Kákó

összegöngyölik, hogy beférjen a fazékba, de közé jó bõven raknak meszet. Egy-két napig marad a
mészben a hasi. Ha már könnyen kijön a szõre, akkor kiveszik, egyik végét zsineggel egy oszlophoz kötik és curholóval, vagy oldalbordával megborotválják. Újabban inkább a kákót használják szõrtelenítésre. A szõr eltávolítása után alaposan megtörik a bõrt, majd kútvízzel kimossák. Mosás után következik a hízlalás timsós vízben. A hízlalás 1 napig tart. Hízlalás után már nem szabad mosni a hasit, se napon szárítani: dörzsölés közben kell megszikkasztani. Ha nagyon száradt dörzsölgetés közben megnedvesítették házisós vízzel, amitõl nagyon jól puhul a bõr. Más tájakon a szõrtelenítés után fél marék timsó és fél marék só keverékével kenik be a bõrt, és így hagyják összetekerve egy napig, majd sima fán húzogatva szikkasztják meg. Szalonta vidékén bekenik zsírral, vagy vazelinnel félszáraz állapotban, és úgy törik meg a bõrt. Ezek után a megszikkadt bõrt hasihasítóval felhasogatják. A hasihasítót cziromhasítónak is hívják, mert ezen hasították a szironynak valót, a czirmot is. A hasihasító saját készítésû szerszám.

A következõképpen nézhet ki:

ostor21.jpg

 

Minden hasihasító alapja egy tég-lalapalakú fadarab. Ezen vagy kettõ, vagy több fûrészelt rovátka van. A rovátkák közül a nagyobbak durvább, a kisebbek a finomabb hasításhoz. A hasító másik fontos kelléke egy éles szerszám. Az egyik módon a hasítás úgy történik, hogy a pásztor a bicskáját beleveri a hasítóba, és ezáltal a rovátkát két olyan részre osztja, amelybõl a belsõ a szíj szélességét fogja megadni, ilyen szélesre fogja hasítani a bõrt.

ostor22.jpg

 

Mikor ez meg van, balkézbe veszi a hasítót, úgy hogy a hüvelykujja végigfeküdjön a bicska fokán, majd jobb kézzel áthúzza rajta a már elõre behasogatott hasit, miközben a bicska lemetszi az egyes szálakat. A másik fajta hasihasogató is hasonlóan mûködik. Itt egy vésõszerû vékony kést használnak bicska helyett. Ezt a következõképpen használják: a kést a fa valamelyik rovátkájára merõlegesen elhelyezik úgy, mint az elõzõekben a bicskát. A bõrön fület vágnak, azután a

 

bõrnek a keskenyebb felét behúzzák a rovátkába. A készítõ egyik kezével a fát és a kést egymásra szorítja, másikkal a bõr szélesebb végét maga felé húzza, miáltal a keskeny szirony a kisebb résen kipenderül. Ezzel a készlettel, gyors egymásutánban, egyenletes szélességû szironyokat kapnak.
Ahol nincs hasihasító, a szíjat egy gyermek tartja, az ostorfonó pásztor pedig éles bicskával szeletekre hasítja, kiszabja. A hasított szeleteket szernek, vagy szálnak nevezik.

A fonás

Az ostorszíjnak van: feje, dereka vagy más néven hasa, és eleje. Ehhez csatlakozik a csapó szíj, legvégül pedig a sugár, vagy sudár. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sõt 24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból készülhettek. Aszerint, hogy az ostort hány szerbõl fonják, ugyanannyi ágúnak nevezik. A leggyakoribb a 8 ágú fonás, de annál szebb a karikás minél több ágból fonják. Páratlan ágból is lehetséges ostort fonni, de azt csak szükségbõl szokták. A fonást úgy kell készíteni, hogy olyan legyen az alakja, mint a kígyóé. Legtestesebb a hasa és a két vége felé elvékonyodó. Ha nem kígyó alakú, akkor a pásztor magát csapja meg vele. Ezt az alakot fõleg a béléstõl kapja meg, mely az ostor belsejében általában kötélbõl van. A fonás vastagabb részébe kenderkócot, vagy selyem hulladékot tettek még és ezt fonták körbe a hasival. A szárnyaló népi képzelet sokszor a szeretõje keszkenõjének selyemrojtját fonatja a csikóssal ostorába.
A bõrfonat mintázata többféle lehet ún. kígyóháti, zabszem-, kukoricaszem-, vagy búzaszem-, kocka- és rozmaringfonás.

ostor23.jpg

 

Különbözõ ostorfonatok, és egy fajta karikás kötés

A karikáson egy, vagy többféle fonás található. Eszerint kell a szálak hasogatását is elvégezni. Ha több féle fonást szeretnének az ostoron, akkor arra is figyelni kell a szálak kiszabásánál, hogy késõbb ketté tudják õket hasítani, így váltani pl. a négyes fonásról nyolcasra. Ez nem könnyû munka, mert a hasi általában elég kis darab, és ezért körkörösen kell kiszabni belõle a szálakat. Az elkészítendõ fonásnak kb. az egy negyedével hosszabb szíjakat kell levágni, mert a többi hosszúságot a fonás felveszi. Az ostor alakjának elõállításához hozzájárul a fonáshoz használt szíjágak vastagsága is, ezért a szálak két végét elkeskenyítik. Egyes vidékeken a pásztorok úgy szabják a szálakat, hogy a felsõ végük összefüggõ maradjon, máshol külön szálakból fonnak.
A fonást rendes körülmények között felülrõl kezdik az ostor derekán. Elõvesznek egy ujjnyi vastagságú használt kötelet. Ennek egyik végét kibontják, és a pásztorbot végére kötözik. A botot leszúrják a földbe és a kötél másik végét pedig a derekukra kötik. A kötél bot felöli végére a szíjakat is felerõsítik, majd kettéosztják a szálakat, és elkezdik fonni.
Ha több féle fonást csinálnak, akkor négyes fonással kezdik, és ahol vastagodik az ostor, nyolcassal, majd a nyolc ág mindegyikének újbóli kettéhasításával tizenhatos fonással folytatják.
A fonást kb.15 cm elkészülte után kezdik el vastagítani. 50-60 cm-en keresztül vastagítják, "nevelik" egyenletesen, majd elkezdik vékonyítani, "fogyasztani". A vastagabb derék után még 50-60 cm vékonyabb fonás következik. Mikor idáig érnek, a kötél további részét levágják, és innen a “tõcsapót” fonják bele a fonásba. Ha nincs az ostor teljes hosszúságának megfelelõ ép szál, a hiányzó szálakat toldani kell. Ezt észrevétlenül meg lehet tenni fonás közben úgy, hogy a “toldást” a hegyénél az éppen fonott szál alá csíptetik, pár centiméteren a béléssel együtt hagyják, azután a fogyó szálat beviszik a bélésbe és az új szál kerül a helyére.

A fonás menete a következõ:

ostor24.jpg

 

Négyes fonás: A bal kézben levõ szálak közül az 1-est a 2-sel jelzett szálak fölött áthúzzuk jobbra, ahol a 2-es és 1-es között alávesszük és a balkézbe visszavisszük. Ezáltal a baloldalon most már a 2-es szál maradt hátul, tehát az lesz az 1-es szál, a visszahozott szál. pedig a 2-es. Most ugyan ezeket megcsináljuk a jobb oldallal is. Aztán ismét bal, jobb, bal, jobb stb.

ostor25.jpg

 

Nyolcas fonás: A módszer ugyan az, mint a négyes fonásnál, csakhogy itt a bal 1-est a bal 2-es, 3-as, 4-es és a jobb 4-es, 3-as fölött, a jobboldali 3-as és 2-es között (tehát felezve) visszük alá és vesszük vissza a bal kézbe negyedik szálnak. Aztán a jobboldalt hasonlóképpen, és így tovább. Tizenhatos fonás: Éppen olyan, mint a nyolcas fonás. Itt is a baloldalról fent áthúzott szállal jelezzük a jobb oldalt, és úgy visszük alul balra vissza. A fonás után az ostor alakja négyszögletes,. ezért vízbe teszik, és sima deszkán a kezükkel, vagy deszkákkal kerekre hempergetik. Így nem csak elnyeri hengeres formáját, de a kilógó kender és selyemszálak is behúzódnak.
Az ostorszíjnak tulajdonképpen csak a 2/3 része az igazi fonás, 1/3 része az állat háti bõrébõl hasított és a vége felé folyton keskenyedõ szíjszelet, az úgynevezett tû-, vagy tõcsapó, vagy csapó. Ez lehet egy szál bõr is, de gyakrabban két-három szíj van egymáshoz fogva ciromhasi segítségével a fonás végén, majd ez is folyamatosan elvékonyodik, míg egy szál lesz belõle.
A csapó végére kerül a sudár, vagy sugár. A sugár tájegységektõl függõen készült lószõrbõl, ritkán hársból, újabban rafiából, de kerülhet a csapó végére kutya, vagy macskabõrbõl vágott vékony szíj is.

ostor26.jpg

 


Alföldi pillangós karikás

ostor27.jpg

 


Felföldi sallangos karikás


Ha eddig kész az ostor, a fonás felsõ végén is levágják a kilógó kötelet, és a szíjba belevarrják a nyers marhabõrbõl készült nyaklót.

ostor28.jpg

 

Pillangók elhelyezése az ostorszíjon

A végleges eldolgozáshoz díszítéseket használnak. A nyakló tövét és a bevarrásának a helyét pillangókkal, vagy sallangokkal takarják el, a fonás és a csapó találkozásához ciromhasiból kötnek ún. lezáró gombot. Ha vendégnyak is kerül a karikásra, az is a fonáshoz hasonlóan pillangózott, vagy sallanggal díszített. Az így elkészített ostort elõre vagy hátra forgatják, csergetnek, kongatnak vele. Általában a suhogó, vagy a kisebb, nagyobbára gyermek ostor pattogását nevezik csergetésnek. Az ostor szabad mozgásának járás a neve. Jó járású az az ostor, amelyiknek a nyele és fonása arányos. Fõ kelléke, hogy a fonás – a nyél súlyához viszonyítva – ne legyen túl nehéz, sem a tûcsapó nagyon rövid. Kongatni lehet elõre, vagy hátra, aszerint, hogy az atyafi az ostor elõre, vagy hátra vágja ki. A kongatásnak is megvan a maga fortélya.